Remekműre emlékezve:
John Keats: ÓDA EGY CSALOGÁNYHOZ
Tűnt tündértáj! - harangként kong e szó
s tőled magamhoz visszaűzve zúg,
ég áldjon! - hajh, az ábránd rossz csaló,
s hires tündérhatalma mind hazúg,
ég áldjon, ég! - az égő, lenge dalt
a szomszéd rétek s halk folyó felett
csend hűti már, s ott túl a halmokon
a mély völgyekbe halt...
Mi volt ez? - éji ábránd? képzelet?
Oh, tűnt zene: zengtél? vagy álmodom?
Oűnt zene: zengtél? vagy álmodom?
!nincs;gond!
Nincs gond, csak fáj az érzés,
s minden nélküled megtett lépés.
Nincs gond, csak fáj az emlék,
mikor még szerelmesen ölelgettél.
Nincs gond, csak fáj a tudat,
hogy mással járod élet-utad.
Nincs gond, csak fáj a látvány,
ha mosolyogsz neve hallatán.
Nincs gond, csak fáj a pillanat,
a perc, mikor elmondtad az igazat.
Nincs gond, csak fáj az élet,
s hogy csak álmomban látlak téged.
A szerelem fáj, de nincs gond,
én voltam a fejetlen vakond,
ki a föld alatt is vakon követ,
és továbbra is imád, s szeret.
A vershez:
E csodálatos mű alkotója nem én vagyok. Csupán ihletője voltam, úgy hiszem.
Innen üzenem Neked: kérlek nézd el nekem, hogy kérés nélkül lopom blogodról a verset... Tudnod kell: szeretlek - igen! Csakúgy, mint szerettelek!
...elég ha ennyit írok, s már érted: Ady - Léda...
Fogadd tőlem ezt, mint szerelmem legtisztább visszhangját:
ELTAGADOM
Eltagadom, hogyha kérdik:
»Elmult minden, nem szeretlek!«
Úgy fáj ez a képmutatás,
Úgy fáj ez az én szivemnek.
De mit tegyek? Hivalkodjam
Bánatommal a világnak?
Vagy lenézve, kinevetve
Siránkozzam még utánad?...
Rejtegetem szivem mélyén,
Féltve, fájón a nagy titkot:
Hogy feledni el nem tudlak,
Hogy nem leszek soha boldog!
-Ady Endre-
Nem vagyok jó a kezdésben.
Mindig agyalnom kell legalább tíz percet, mire valami egészen elfogadhatót kitalálok. Majd következik még tíz perc, mikoris azon a másikon töprengek, ami az imént jutott eszembe. Más. Igen, többször rosszabbak a következők, így ez is.
Gondolkodom... Vajon jobb, mint az előző? Illik hozzám? Rólam mesél?
Elhatároztam, hogy maradok az elsőnél, viszont formálom még egy kicsit. Hozzá adok, fűszerezem, majd a végén visszatérek csupasz pompájához, de még így is csak a vigaszt nyújtó második. Azt akarom, hogy megtalálható legyek benne én magam. Az alapelv: egyediség. Végső soron ne legyen mindennapi.
Hát pont ilyennek szánom ezt a röpke bejegyzéseket tartalmazó oldalt. Nem napló jellegű, hisz nem arra hivatott, hogy életem napjait, pillanatait számlálja és rögzítse...
